Az utolsó csata, amelyben Petőfi is részt vett 1849 július 31-én volt Segesvár és Fehéregyháza közötti völgyben. A csata kezdetén Petőfi Bem közelében volt, fegyvertelenül, vászoningben, mellényben, gyalogosan. Amikor a csata kimenetele eldőlni látszott, mindenki menekült.

Ezt tette Gyalokay Lajos honvédszázados, ügyvéd is, aki még látta a menekülő költőt. Elbeszélése szerint, a közelben elrejtett kocsijához sietett, és szólt Petőfinek, hogy menjen vele, mert gyalogolva semmi esélye sincs.

„Igen rövid távolságra haladhattam akaratlan versenyfutásomban, midőn alig néhány lépésre előttem látom Petőfit hajadonfővel, kezében tartott sipkájával az úton keresztül szaladni. Rákiáltottam, s ő elborult sötét tekintettel rám nézve szótlanul megállott. – Jöjj velem – mondám kezét megragadva, – kocsimat innen nem messze állítottam fel, azon menekülhetünk, gyalog vagy elvágnak, vagy elfognak. – Azt hiszed – felelé ő -, hogy van olyan bolond, aki ebben a pokolban megállni meré helyét, kocsisod is elfutott, mint a többi. Nézd – ezzel a felénk közelítő lovas csapatra mutatott – , itt nem lehet menekülni, ne gondolj most a kocsidra, hanem jer oldalt, ott talán megszabadulhatunk. Látván habozásomat, ezen szavakkal: – Nincs idő gondolkodni, én megyek, Isten veled! – kirántotta kezét az enyémből és leugorva a töltésről, elrohant."

A 23 éves Papp Lajos alezredes, aki az ütközet végén a balszárny parancsnoka volt, nyeregébe akarta emelni a költőt, amikor meglátta, de a következő percben dzsidások rohantak el köztük. Ekkor látták utoljára, de a halálát senki nem látta, sőt a halottak között sem találták meg a testét. Többen híresztelték azt, hogy nem is halt meg a költő, hanem az országot járja. A korabeli sajtó számtalan esetről tud, amikor ál-Petőfik szedték rá a hiszékeny embereket. Mások szerint az oroszok nem ölték meg, hanem hadifogolyként hurcolták el.

Franz Fiedler, Bem felderítőtisztje naplójában írt Petőfi sorsáról. Eszerint két kozák lovas érte utol a gyalog menekülő költőt, akin súlyos sebeket ejtettek. Fiedler mindezt távcsövön látva, két román parasztnak öltözött emberét megbízta, hogy hozzák biztonságos helyre Petőfit, aki eszméletét vesztette és hiányzott három ujja. Bekötözték sebeit és a vidéken végigsöprő zivatar és sötétség leple alatt Segesvárra vitték. Egy magyar család házában hagyták ápolásra, akik később elmondták, hogy a civil ruhás sebesültet elvitték az oroszok. Ez a történet adott alapot arra, hogy később felmerüljön a gyanú, hogy egy Petrovics nevű magyar, aki Barguzinban 1856 májusában hunyt el, és akinek a földi maradványait 1989. július 17-én tárták fel, akár Petőfi Sándor is lehetett.

Lotz Károly: Ptőfi halála

Petőfi esetleges szibériai fogságáról Illyés Gyula az alábbiakat tudta meg:
Már ismertem halála körülményeire vonatkozó újabb adatokat, már elvégeztem ezek alapján azt az utólagos nyomozói munkát, amelyről itt beszélni szeretnék, már kétségtelennek tarthattam azt is, hogy pontosan hol és mikor halt meg, amikor egy újabb hír hatása alatt magam is meginogtam. 1936 nyarán egy bécsi lap közölt nagy cikket arról, hogy egy szibériai faluban írásos adatokra bukkantak; ezek szerint a múlt század második felében élt ott egy Petrovics Sándor nevű magyar száműzött, 1864-ben halt meg. Azonnal írtam egy orosz írói egyesületnek, diplomáciai testületekhez fordultam: derítsék ki, mi igaz ebből; (...)

Az derült ki, hogy a múlt század második felében valóban terjesztettek kéziratban oroszul olyan forradalmi Petőfi-verseket, amelyeknek nincs magyar eredetije. De az is kiderült végül, hogy ezeket orosz forradalmárok írták, s az akkor már Oroszországban is ismert magyar költő nevét csak álnévként, fedőnévként írták – mintegy engesztelésként vagy tán kihívásként – verseik alá. Lényegében tehát én is becsapódtam.

Az I. világháború után a Szibériából hazatérő hadifoglyok újraélesztették a legendát, mely szerint Petőfi Szibériában élt. Erről hosszasan olvashatunk a Koszorú című közlönyben, melyet a Petőfi Társaság 1941-ben kiadott adott ki.

Az 1989-ben újabb kutatásokba kezdtek Szibériában. Morvai Ferenc és csapata a barguzini temetőben keresték Petőfi sírját. A kutatás eredményeit nem feladatunk értékelni, de számos dokumentumot tudunk az érdeklődők kezébe adni.

Összeállította: Szabóné Dankó Erzsébet
Felhasznált irodalom:
Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza (1896)
Illyés Gyula: Petőfi Sándor (1936)
Dávid Gyula – Mikó Imre: Petőfi Erdélyben (1972)