1839-ben kalandos körülmények között hagyta ott a selmeci iskoláját, miután a félévi vizsgái nem igazán sikerültek. Pestre érkezett március elején, ahol a Vörös ökörhöz címzett fogadóban szállt meg. Ebben a fogadóban volt egy szoba az apjának fenntartva, aki néhány nap múlva meg is jelent.

Apja hitte is meg nem is hogy az iskolában három héttel Húsvét előtt már kiadták a szünetet a diákoknak - ugyanis ezzel magyarázta ott tartózkodását Petőfi. Miután cselesen megszabadult az apjától, a Nemzeti Színházhoz szegődött statisztának, Rónai álnéven. Szülei mindenhol keresték, többek között a színházban is, de a kollégái nem ismerték a valódi nevét, így nem tudtak róla felvilágosítást adni. Egy véletlen folytán szereztek tudomást a tékozló fiúról, akit végül hazahívtak.

1841 nyarán újra a színészettel próbálkozik, egy Balaton környéki 6 fős társulatnál, mely 3 hónap múlva tönkre ment.

1842 novemberében újra színház közelében találjuk, Székesfehérváron Szabó József direktor társulatában Borostyán Sándor néven játszott. A párisi naplopó című darabban a 2. inas szerepét kapta meg, melyről Első szerepem című versében így ír:

Szinésszé lettem. Megkapám
Az első szerepet,
S a színpadon először is
Nevetnem kelletett.
Én a szerepben jóizűn
S szivemből neveték;
Pályámon, oh ugyis tudom,
Leend ok sírni még.

A teljes cikk a képre kattintva elolvasható!

1843-ban már Kecskeméten találjuk a Társulatot, melynek tagjai között már Petőfi Sándor úr néven szerepel. Itt már nagyobb szerepeket is kapott: Jakab István Falusi lakodalom című népi bohózatában Bodza Jankót, a vőfélyt alakítja.

Az év márciusában – Petőfi szavaival – jutalomjátékot kapott: Shakespeare Lear királyában a Bolond szerepét kapta meg.

1843 májusában már Pozsonyban találjuk, egy új társulat tagja lett, de Nagy Ignác invitálására Pestre megy, ahol színészi és fordítói munkát ígértek neki. Tehát megnyílt előtte a Pesti színpad is, de nem élt a lehetőséggel.
„Mert a pesti színpadra lépni most még, ez oly fa, melybe nem igen merem fejszémet vágni, noha arra Vörösmarty sine fine ösztönöz.” – írja Szeberényi Lajosnak 1843 július 21-én.

A pesti színpad helyett inkább Erdélyt választotta, mondván, hogy majd akkor tér vissza, ha már híres színész lett. Debrecenig jutott, ahol 1843-44 kegyetlen telét élte át.

Utolsó szerepéről az Úti rajzokban így ír:
„Pesten október 10-kén 1844-ben nagy dolog ment végbe, mint a világtörténet-írók nem fognak említetlen hagyni ... játszottam a Nemzeti Szinházban Szigligeti Szökött Katoná-jában Gémesy nótáriust. Azt beszélik, hogy megbuktam benne... de ez nem igaz, mert... én nem hiszem. S ez, azt tartom, elég ok a föntebbi roszindulatu állítás megcáfolására. Az igaz, hogy e helyett: „Julcsa kisasszony a menyasszony”, ezt találtam mondani, hogy: „Julcsa kisasszony a vőlegény”, hanem ennél bolondabbakat is szokott mondani Lendvay, aki pedig meglehetős szinész. Szóval: nem buktam meg;„

Hogy milyen színész volt Petőfi? Néhány visszaemlékezés:
Orlay Soma mondja róla, hogy modora a túlságos színezés volt; szavalási modora rendkívüli volt, plasztikai szabályait maga készítette.

Jókai így látja a költőről írt életrajzában:
„Petőfinek valóban nagy tehetsége volt a színészethez...” „magyarul szavalni, helyesen, érzéssel, változatos, jellemző hanghordozással szavalni még a leghíresebb magyar színművészek között is csak kettőt ismertem, aki ehhez jobban értett Petőfinél. A legtöbb költő nem tudja felolvasni a saját költeményeit. Petőfi felolvasása elragadó volt; kivált, ha női társaság előtt szavalt. S ez a szavalási tehetség mozdítja elő a költőnél a ritmus érzékét, ez találtatja meg vele a helyes „numerus”-t – a költői formát” etc. „Amellett alakító tehetséggel is bírt, kitűnően tudott paródiázni. Ha most támadna hasonló: kitűnő színész lenne belőle; de az ő korszakában maga az irodalmi válfaj is hiányzott: legfeljebb Kotzebuenál lehetett néhányra akadni. Amit akkor a színésztől követeltek: hatalmas pátosz, dörgő hang, vagy olvadozó szerelmes orgánum: az mind hiányzott Petőfinél.

Végül Jászai Mari írása 1907-ből:

A teljes cikk a képre kattiontva olvasható!

Felhasznált irodalom
Fekete Sándor: Petőfi a vándorszínész (1969)
Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza (1896)
Jókai Mór: Petőfi Sándorról (1902)

Szabóné Dankó Erzsébet