FeketeIstvan LFekete Istvánt sokáig ifjúsági íróként tartották számon, pedig novellái, szépirodalmi alkotásai Jókai után a legolvasottabb magyar írók sorába emelte őt.

Néhány érdekesség életéről:

1900. január 25-én született Göllén. Tanulmányait szülőfalujában kezdte, majd Kaposváron folytatta. Önkéntes katonaként tett hadiérettségit, majd az első világháború és az azt követő zűrzavaros időszak lezárása után Debrecenben folytatott mezőgazdasági tanulmányokat. Itt nagyon nem érezte jól magát, ezért egy fél év után a Magyaróvári Magyar Királyi gazdasági Akadémián tanult tovább, és szerzett mezőgazdász végzettséget.

Bakócán kezdett el dolgozni, itt ismerkedett meg Peller Edittel, akit 1929-ben vett el feleségül. Két gyerekük született.

Lánya Edit a Sacré Couer leányiskolában fejezte be tanulmányait, majd a rend tagja maradt. Mivel a kommunista rendszer feloszlatta a szerzetesrendeket Ausztriába távozott, ott élt apácaként. Párizsban doktorált, Bécsben árvaházat építtetett. A Sacré Couer nővérek általános rendfőnöke, és osztrák tanügyi kormánytanácsos lett. 2013-ban hunyt el.

Fia, István az 1956-os forradalom idején a Széna téren harcolt, ezért a megtorlás elől ő is elhagyta az országot. Először Kanadában, majd Chicagóban telepedett le. Három diplomát szerzett, 35 évesen kezdett el irodalommal foglalkozni.
Fekete István az írói pályáját a Nimród című vadászújságban közreadott írásaival kezdte. Kittenberger Kálmán biztatta, hogy a szakcikkek mellet lírai elbeszéléseket is írjon. Bemutatta Csathó Kálmánnak, azzal a szándékkal, hogy egyengesse a fiatal publicista pályáját. Életre szóló barátság alakult ki közöttük.

1936-ban a Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság történelmi regény pályázatára írta A koppányi aga testamentuma című regényét, mellyel első helyezett lett. 1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda nemzeti szellemiségű regénypályázatot írt ki. Erre a Zsellérek című művével pályázott, és elnyerte a fődíjat. Ez a regénye 1945 után már nem jelenhetett meg, de 1994-ben újra kiadták, erősen megcsonkított formában.

1940-től a Kisfaludy Társaság tagja. A Társaság az ország 15 legjelentősebb és legtehetségesebb írója közé sorolta.

Fekete István kedvelt időtöltése a vadászat volt. Neves vadásztársai többek között Kittenberger Kálmán, Csathó Kálmán, Széchenyi Zsigmond és Wass Albert.

1946 után műveit tiltólistára helyezték, az írót pedig az ÁVO emberei bántalmazták, a szemét kiverték, a veséjét szétverték. 1949 és 1951 között politikai üldözöttként könyveit nem adták ki, de még állást sem kapott. Alkalmi munkákból tartotta el a családját. Kizárták a Magyar Írók Szövetségéből. Saád Béla és Sík Sándor segített rajta azzal, hogy a Vigiliában és az Új Emberben megjelentette írásait.

Egész életében nyíltan vallotta hitét. A Rákosi korszakban Tárogató utcai lakásában fogadta be a Szent Ferenc Leányai apácarend kápolnáját. A Jézus Szíve Kápolna a mai napig itt található.

A Tüskevár című regényéért 1960-ban József Attila-díjat, 1970-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta. 2000-ben posztumusz lett Magyar Örökség-díjas. Még ebben az évben infarktus következtében hunyt el. A Farkasréti temetőben temették el, de 2004-ben gyereki kezdeményezésére hamvait Göllén helyezték örök nyugalomba.

Munkásságát a kommunista időkben igyekeztek elhallgatni. Több irodalmi lexikonból kimaradt, de még a híres „spenót” is elfelejtkezett róla.

Lőrincz Sándor írja róla: „Azért lett „állatíró", mert nem hódolt be a rendszernek, s nem volt hajlandó „vonalas" könyveket letenni az asztalra. Kitalált egy olyan írásformát, amelyben ember-, természet-és istenszeretetre tanított, nemzeti büszkeségre, humánumra nevelt generációkat.”

Ajánló

  MagyarorszagGlobalisTort

Keresés