Egyik ősét I. Rákóczi György erdélyi fejedelem emelte nemességre 1634-ben, de ezt a nemességet a XVIII. század kormányhatóságai kétségbe vonták, hiába tiltakoztak ellene a család tagjai. A költő atyja, Arany György is hasztalan kereste nemességét.

A hosszas pör szegénnyé tette a családot, Arany Györgynek már nem maradt egyebe, mint egy kis háza és néhány hold szántóföldje. A parasztsorban élő öreg földműves sok nélkülözéssel küzdött, de azért sorsában megnyugodva élt feleségével, Megyeri Sárával. Tíz gyermekük közül csak a legidősebb és a legifjabb maradt életben: Sára és János. Az öreg szülők féltő gonddal nevelték legkisebb gyermeküket, iparkodtak beleoltani református hitük minden buzgalmát. A kis fiú zsoltárokat énekelt, bibliai történeteken épült, olvasni is megtanult atyjától. Mikor hat éves korában iskolába adták, mindjárt felébredt irodalmi érdeklődése; mohón kutatta a ponyva termékeit, megpróbálkozott apró történetek versbe foglalásával.

Arany tizennégy éves korában a tanulás mellett már maga is tanítani kezdett, hogy segíthessen szüleinek, és folytathassa tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban. Egy évig segédtanítóként dolgozott Kisújszálláson. Később színészkedett, vállalt aljegyzői állást, írt, fordított. A tanításhoz csak a szabadságharc leverése után tért vissza. Diákjai szerették, modern tanárnak számított, aki megismertette velük a kortárs költőket, és dolgozataiban, házi feladataiban is választási lehetőséget adott nekik, esszéiket arról a témáról írhatták, amelyik közelebb állt a szívükhöz. Az egyik diákja úgy emlékezett meg róla, mint alacsony, köpcös és csendes emberről, akinek hangja ellágyult versolvasás közben, de aki sokkal inkább emlékeztetett egy „jómódú vendéglősre”, mintsem egy szigorú tanárra.

Legendaként emlegetjük Arany és Petőfi barátságát, pedig csak két és fél évig ismerhették egymást. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum.
„Lelkem Aranyom! Nem veszed tán rossz néven, ha elhagyom az önözést. Én olyan ember vagyok, hogy, amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán” - részlet Petőfi Sándor második leveléből Arany Jánoshoz.

Halála is összeköti őket, hiszen egy meg nem erősített városi legenda szerint, a már egyébként is gyengélkedő Arany 1882. október 15-én a pesti Petőfi téri Petőfi-szobor avatásán fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el, 65 éves korában.

Az idős Arany János sok időt töltött a Margitszigeten. Történt egyszer, hogy József főherceg meglátta a költőt az egyik padon, amint éppen ír valamit.
Megállt a háta mögött és ránézett a papirosra. Arany éppen verset írt, a következő címmel: “A tölgyek alatt”. József főherceg tréfásan megszólította:
– Úgy látom, kedves Arany, ön nem jó botanikus. Ezek itt hársak. Menjen tíz lépéssel arrább, és üljön le ott! A tölgyek ugyanis ott vannak.