Kölcsey 1838-ban meghalt, és a Magyar Tudományos Akadémia már ekkor megkezdte a tárgyalásokat Kölcsey sógornőjével, Szuhány Josephine-nal (özv. Kölcsey Ádámné) a kéziratok megvásárlásáról. Kölcsey ugyanis unokaöccsére, Kölcsey Kálmánra hagyta kéziratainak jelentős részét (őhozzá írta a Parainesist).

Valamiért elakadtak a tárgyalások az Akadémiával, talán, mert közben ajánlatot kaptak a kor legjelentősebb kiadójától, Heckenast Gusztávtól is.

Megzenésítésére 1844-ben írtak ki pályázatot, amelyet Erkel Ferenc, a Nemzeti Színház karmestere nyert meg. Pályaművét 1844. július 2-án mutatták be a pesti Nemzeti Színházban a zeneszerző vezényletével. Szélesebb nyilvánosság előtt 1844. augusztus 10-én énekelték először, az Óbudai Hajógyárban a Széchenyi gőzös vízre bocsátásakor. Az 1840-es évek végén ünnepi alkalmakkor még felváltva, vagy együtt énekelték a Hymnust és a Szózatot, addig az ötvenes években a Hymnus lett a nemzeti érzelmeket jobban kifejező népének.

A kéziratról nagyon sokáig nem lehetett tudni, mígnem 1944-ben egy véletlen folytán Papp Viktor látókörébe került, amiről így számolt be az Új Magyarság hasábjain.

A kézirat 1946 decemberében került az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonába, Szenes Magda vitte el.

A kéziratról készült felvételeken is jól látszik, hogy a papír sérült, mintha megégett volna. A Széchényi Könyvtár restaurátorai megvizsgálták, és megállapították, hogy nem égési sérülésről van szó, hanem tintamarásról. Valószínű, hogy savas tinta ömlött a papír szélére, és okozott rajta sérüléseket. Szerencsére az írás nem sérült.

„Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthe¬tünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Euró¬pa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, va¬lamint segíthet a mai gondok megoldá¬sában is”. Ezekkel a gondolatokkal indokolta Fasang Árpád 1985-ben a Magyar Kultúra Napjának szükségességét.