antigoneLKönyvajánlómmal az antik tragédiák világával szeretném megismertetni az olvasót. Ezt a korszakot - a rám nagy hatást gyakorló - Szophoklész Antigoné című drámája segítségével szeretném megidézni.

Antigonét a történetben testvéri szeretete vezérli, aki bátorsága miatt kerül szembe az uralkodóval. Egy érző szívű nő, tragikus hős történetét ismerhetjük meg, aki végig kitartó, végig kőkeményen képviseli az értékeket. A közösséggel elvei miatt szembeszálló erős nő alakja talán még soha nem volt olyan aktuális, mint manapság.
A dráma színpadi változata időről – időre felbukkan a világ színpadain is: nem kétséges tehát, hogy olyan aktualitásokat hordoz, melyek időről – időre arra késztetik a rendezőket, hogy valamifajta ókori fátylon keresztül beszéljenek nekünk – a jelenről.

Elöljáróban szeretném pár szóban megemlíteni a tragédia, mint műnem kialakulását, illetve az antik színjátszás jellemzőit. Mindezek után térnék át konkrétan a műre, melynek először a szerkezetét ismertetném, úgy is, mint a tragédia szerkezetét általában, aztán pedig a tragikus hős alakján szeretném elgondolkoztatni az olvasót, a főhős, a címszereplő személyiségén keresztül.

Az antik színház, az antik színjátszás lényegében a Dionüszosz ünnepségeknek köszönhette a létét, mivel adott év adott napján ünnepelték Dionüszosz születésnapját, és ekkor a kórus, tehát több férfiből álló kar megidézte, elmesélte Dionüszosz életét. Aztán idővel - első lépésként – kivált a karvezető a karból, és ezáltal lehetőség nyílt arra, hogy ne pusztán monológszerű szöveg hangozzék el a kartól hanem akár dialógust folytathasson a karvezető és a kar maga. Miután – következő fázisként - pedig még egy ember vált ki a karból, ily módon már lehetővé vált jelenetek eljátszása is, tehát privát dialógusok folytatása, a kar szerepe pedig fokozatosan háttérbe szorult. A hagyomány azt tarja, hogy a harmadik szereplő kiléptetése, már kifejezetten Szophoklésznek volt a dramaturgiai újítása, mivel az ő műveiben szerepel először több szereplő, illetve több színész, és a kar szerepe végképp háttérbe szorul.
A kórus alapvetően többféle funkciót ellát: a korábbi, narrátori funkció az lényegében elvész Szophoklész darabjaira már, helyette egy funkció: az egyes jeleneteknek az elválasztása, illetve kettévágása a domináns. Emellett érkeznek a más, egyéb funkciók is: nemegyszer fordul elő, hogy a kar mintegy kommentálja az eseményeket, tehát megjeleníti adott esetben a város közvéleményét, vagy éppen hozzáfűzi a maga érzelmeit, a városi polgár érzelmeit az eseményekhez. Tehát amellett, hogy háttérbe szorul a kar szerepe, emellett viszont a funkciók sokszorozódnak, és többféle funkciót ellát a kar a darabban.

A darab Kre. 442 – ben keletkezett (Thébaiban játszódik): abban az időszakban, ami az athéni demokráciának a fénykora, és tudjuk azt, hogy Szophoklész a korszakának az egyik legnépszerűbb, és legkedveltebb drámaszerzője volt. Nagyjából 130 drámát tartottak számon hosszú költői élete során: 7 tragédiája maradt fenn, és ezekből a legismertebbek az Antigoné, ill. az Oidipusz király története.
Az Antigoné tragédia alapvetően mondakörökből táplálkozik, így Szophoklész művei elsősorban a Thébai mondakörhöz kötődnek. Ennek a mondakörnek egyik központi figurája Oidipusz és az ő gyermekei, Antigoné, Iszméné, valamint a két fiú, Eteoklész és Polüneikész.

A görög tragédia esemény -, illetve cselekménysora roppant sűrített, tehát jellemzően a kirobbanó konfliktus előtti pillanatban kezdődik egy expozícióval (bevezetővel), amiből nagyjából megtudjuk azt, hogy mi az a szituáció, amibe kerülünk. Esetünkben Antigoné és a testvére, Iszméné beszélgetnek, és aminek a tárgya a két fiútestvér halála Polüneikészé és Eteoklészé, akik egymás elleni küzdelemben hunytak el. Eteoklész volt az, aki bent volt a városban, és Polüneikész támadta a várost. A harcban mindketten meghaltak, és az új uralkodó, Kreón elrendelte, hogy Polüneikészt – mivel a város ellensége volt - nem szabad eltemetni. Ezzel szemben Eteoklész – aki a várost védte – tisztességes temetést kap.
Ezzel a paranccsal száll szembe Antigoné , és itt, az expozícióban meséli el a testvérének, hogy ő igenis el fogja temetni Polüneikészt, mivel az istenek akarata és törvénye szerint az elhunytat igenis el kelltemetni, akármiért is történt az ő halála. Iszméné vonakodik és fél: félti saját magát és a nővérét, és igyekszik lebeszélni a tervéről, Antigoné viszont hajthatatlan.

Rögtön, a következő jelenetben a konfliktus már ki is robban. Ez a jelenet a trónteremben játszódik, és Kreón tartja meg a trónbeszédét. Ennek a trónbeszédnek a lényege az, hogy ő, mint uralkodó felelős a városért: azért, hogy a városban rend és nyugalom legyen, és köteles mindent megtenni a város ellenségeivel szemben, és megismétli a parancsát. Nem sokkal a trónbeszéd elhangzása után érkezik a hír, hogy valaki eltemette jelképesen Polüneikészt: homokot szórt a holttestre.
Az is hamar kiderül, hogy a tettes Antigoné volt, aki vállalja a tettét: elmondja Kreónnak, hogy mit cselekedett, és azt is, hogy miért cselekedte, tehát kirobban a konfliktus, amelyben a két egymással szemben álló ember - akik valamiféle értékeket és értékrendet képviselnek – kifejtik egymásnak az álláspontjukat.

 

antigone


De mik ezek az értékek? Egyik oldalról – Kreón részéről - az ember törvényei: ő, mint uralkodó – hivatkozván a város érdekeire – hoz egy törvényt, aminek betartására kötelez mindenkit. Vele szemben Antigoné értékei: az íratlan, isteni törvények, mely szerint az elhunytaknak meg kell adni a végtisztességet, és Antigoné úgy gondolta, hogy ezeket az isteni törvényeket nem írhatja felül az emberi törvény: még egy uralkodó sem, semmiféle érdekre hivatkozással.
Ezt követően a tragédia következő szerkezeti egységét drámai harcként szoktuk emlegetni: ez az egység lényegében arról szól, hogy mindkét szereplő megpróbál a saját értékei mellett érvelni, illetve a saját értékeit igazolni, és meggyőzni a másikat. Ennek a meggyőzésnek Antigoné részéről segítője Haimón (Kreón fia, és egyben Antigoné vőlegénye): ők próbálják meggyőzni Kreónt, aki hajthatatlan, és meghozza az ítéletet: sziklabörtönbe zárja Antigonét.
Az antik tragédiák egyik legizgalmasabb szerkezeti egysége az ún. késleltetés: Kreón elmegy a vak jóshoz, Teiresziászhoz, mert szeretné biztosan tudni, hogy helyesen cselekedett – e. A jós nagyon hamar bebizonyítja a királynak, hogy nem: amit tett, semmiféle isteni törvényekkel nem egyeztethető, tehát bűn az, amit cselekedett.


Így aztán Kreón úgy jön el a jóstól, hogy kíséretével azonnal Antigoné sziklasírjához megy.
Ebben a szerkezeti egységben az olvasóban egy pillanatig remény ébredt, hogy lehet, hogy itt nem fog bekövetkezni katasztrófa: a konfliktus békés úton megoldódik, és nem lesz semmi probléma.
Kreón odaér a sziklasírhoz, ott viszont már a halott Antigonét találják, aki öngyilkos lett a börtönében, és aztán az ő öngyilkosságának következtében a darab végén megöli magát Haimón, Kreón fia, és megöli magát Kreón felesége.
Úgyhogy a király, aki az első jelenetben egy trónbeszédben nagyon – nagyon méltóságteljes, roppant határozott, és roppant erőteljes figuraként jelenik meg, a végén egy összetört ember lesz, aki tisztában van azzal, hogy minden rossz, ami történt körülötte, az ő makacsságának és önfejűségének köszönhető. Tehát tulajdonképpen ilyen értelemben Antigoné győzedelmeskedett.
A tragédia műfaji jellegzetessége, hogy van egy főhős, aki küzd az értékeiért, melyek szembe kerülnek a külvilág értékeivel, de ő továbbra is kitartóan küzd. Ebben a küzdelemben fizikailag megsemmisül (meghal), viszont az értékei magasba emelkednek. Tehát ilyen értelemben Antigoné győzedelmeskedett.
A katarzis úgy íródik le, mint egy furcsán kettős érzés. Mert az olvasó tudja, hogy valami nagyon fontos és nagyon értékes megsemmisült: Antigoné meghalt. Viszont aztán azt is érzi, hogy valami nagyon nagy dolog történt, mert hogy ez a halál nem volt értelem nélkül való, hiszen az értékei győzedelmeskedtek, s hogy a katarzis egy ilyes fajta kettős érzés: sajnálat és csodálat egyszerre. Így foglalható össze a darab cselekménye, szerkezete, illetve felépítése.

Antigonénak, a tragédia főhősének legfőbb tulajdonsága az, hogy minden körülmények között kitart az értékei mellett, és küzd azokért. Éppen ezért a végletekig elszánt és makacs: nem hagyja magát meggyőzni, mert teljes egészében biztos abban, hogy helyesen cselekszik. Mindazon tulajdonságokkal rendelkezik, amik őt tragikus hőssé tehették.
A tragédia középpontjában álló konfliktus, tehát az isteni törvények és az emberi törvények egymással szembe szegülése az tulajdonképpen, ami a tragédiának a lényegét adja.

Az Antigoné olvasásakor felmerül a kérdés: miféle olyan élethelyzetbe kerülhetünk, ahol szembe kerülnek egymással az isteni törvények, vagy az emberi törvények? Azt gondolom, hogy nagyon sok

ilyen konfliktust találhatunk a hétköznapi életünkben is, maximum nem úgy nevezzük meg, hogy isteni és emberi törvények.

A dráma, mint műnem, illetve a népszerűsége arról tanúskodik, hogy jelen van egy egységes értékrend, tehát egy olyan közösség, amely egységes értékekkel rendelkezik, és vannak közösségi értékek. Ezek már nem feltétlenül abszolút értékek, hanem rájuk lehet kérdezni: tehát lehet rajtuk gondolkodni, és ez az, amit az antik dráma, illetve az antik tragédia elvégez: fenntartja, érvényesnek tartja a közösségi értékeket, viszont azért egy - két kérdést intéz hozzájuk.
Ez a korszak, tehát a Kre. 442, mint az Antigoné keletkezési ideje, még egy olyan korszak, amikor még ezek a közösségi értékek, az ilyen értelmű, egyetemes értékek masszívan, és biztosan fennállnak.
Amit tenni lehet, az az, amit Szophoklész is tesz a műveiben: gondolkodik, és gondolkodtat ezeknek az értékeknek a létében, illetve a fenntarthatóságában.

Szophoklész művének azért lehet az olvasó hálás, mert sorait olvasva tudja, hogy létezik „a” tökéletes műalkotás.
Minden benne van, ami emberré tesz minket, és mindenre figyelmeztet, ami megcáfolja emberi mivoltunkat. Az antik mű hátborzongató aktualitása abban rejlik, hogy a tragédiaíró a józanság és a bölcs belátás fontosságára figyelmeztet.
Bátran ajánlom mindenki figyelmébe ezt a remekművet. A kérdés, hogy az olvasó hozzá tud – e tenni valami többletet: azt a többletet, amelyet a saját korából és személyiségéből, értékrendjéből merít...

„Hiszen ki nem talál
Az életben többé gyönyört, úgy gondolom,
Nem élő ember az, csak élő holttetem.
Hiába rakod házad kincsekkel tele,
Hiába vagy király, ha már örülni sem
Tudsz semminek. Ha érte boldogságodat
Kell adni, minden más a füst árnyéka csak.”

Ajánló

  kezmosas L

Keresés