Jean Paul Sartre leadJean-Paul Sartre, teljes nevén Jean-Paul Charles Aymard Sartre; 1905. június 21-én született Párizsban. Francia színdarab- és regényíró, irodalomkritikus, politikai aktivista, valamint az ateista egzisztencializmus képviselőjeként a 20. századi francia filozófia vezéralakja.

Jean-Paul Sartre tizenöt hónapos volt, amikor tengerésztiszt apja, Jean-Baptiste Sartre meghalt. Jean-Pault anyja, Anne-Marie Schweitzer (Albert Schweitzer unokatestvére) apjával, Charles Schweitzerrel együtt nevelte. Charles Schweitzer, a német nyelv professzora, unokáját már kiskorától kezdve matematikára tanította, és rendre megismertette vele az irodalom klasszikusait. Jean-Paul kezdetben szülővárosában, Párizsban élt, de amikor 1917-ben anyja újra férjhez ment, a család La Rochelle-be költözött.

Az 1920-as évektől kezdve Sartre-t egyre jobban vonzotta a filozófia. Erősen hatottak rá a nyugati filozófusok, többek között Immanuel Kant, Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Edmund Husserl és Martin Heidegger. . Párizsban az elsőrendű École Normale Supérieure-ben tanult, ahol 1929-ben doktorátust szerzett filozófiából.Ugyanebben az évben találkozott Simone de Beauvoir-ral, aki ebben az időben a Sorbonne-on tanult. Beauvoir Sartre mellett fejlesztette ki írói készségét, és feminista filozófiáját. Bár a monogámiát mint életformát visszautasították, életük végéig kitartottak egymás mellett.

A konfliktus az elnyomó, szellemromboló (mauvais foi, szószerint "rossz hit", vagy "hiedelem") és az "igaz," szabad létezés között Sartre korai munkáiban domináló témává vált, így szerves része fő filozófiai művének a L'Être et le Néant-nak is (A lét és a semmi, 1943). 1931-től 1945-ig tanárként dolgozott. 1933-1934 között Berlinben tanulmányozta tovább a német filozófus Edmund Husserl és Martin Heidegger írásait.

Az 1930-as években már egy csoport gondolkodó gyűlt össze körülötte egy párizsi kávézóban. Sartre gondolkodásának középpontjában az emberi szabadság állt. Hitvallása szerint az ember azzá lesz, amivé teszi magát: mivel a szabadságunk adott, lépten-nyomon választanunk kell, ami felelősséggel ruház fel bennünket. Etikai téren ez a fajta felelősség vált írásainak fő motívumává. 1939-ben besorozták a francia hadseregbe, ahol mint meteorológus szolgált. 1940-ben a németek Padoux-ban elfogták, majd bebörtönözték Németországban, de 1941-ben - kilenc hónapi fogság után - kiszabadult (kevésbé megbízható források szerint megszökött). Visszatérve Párizsba tanítói állást talált magának egy líceumban, és csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz (Socialisme et Liberté) ahová Simone de Beauvoir és több más író is követte. Megalapított egy irodalmi és politikai folyóiratot Les Temps modernes (Új idők) címmel, és ezzel együtt életét teljes egészében az irodalomra és a politikai aktivitásra összpontosította. Soha nem volt a kommunista párt tagja, jóllehet együttműködött a Francia Kommunista Párttal. Amikor Albert Camus író- és filozófustársa, akivel szoros kapcsolatban állt, 1940-ben élesen kritizálta a sztálinizmust, Sartre még azon morfondírozott, hogy kövesse-e barátja példáját. Camus írása, a Lázadó ember (1951) végül kettejük barátságának végét jelentette. Amikor a Socialisme et Liberté mozgalom szétesett, Sartre az aktív ellenállás helyett az írás mellett döntött. Számos legális és illegális folyóiratba küldött értekezéseket; ekkoriban írta „A lét és a semmi" című filozófiai munkáját, azonkívül A legyek és a Zárt tárgyalás című színdarabjait is. Ezeket a német megszállók nem cenzúrázták. Háborús tapasztalatait a A szabadság útjai című regénytrilógiában dolgozta fel (1945–1949).

1953-ban, Sztálin halála után elismerte a szovjet rendszer kritikájának jogosságát, jóllehet védte a szovjet államot. A következő évben el is látogatott a Szovjetunióba, ahol rendkívül szívélyesen fogadták. Tolmácsával, Lena Zoninával, szerelmi viszonyba bonyolódott. 1956-ban felszólalt a magyarok szabadsága ügyében, elítélve a szovjet megszállást, de nem a szovjet embereket. 1968-ban bírálta a Csehszlovákiát megtámadó Varsói Szerződés országait, illetve magát a szerződést is. Politikai állásfoglalása többször veszélybe sodorta. A Szovjetunióban személyesen kritizálta Nyikita Hruscsov-ot. 1961-ben pedig vélhetően az algériai önrendelkezés, és az algériai háború ügyében képviselt álláspontja miatt bomba robbant Bonaparte utcai lakásánál.

Élete vége felé szorosan bekapcsolódott a vietnami háború elleni mozgalomba. Az Új Baloldal nevű pártban nagyon népszerű volt, és az Algériát sújtó francia gyarmatosító politika elleni erőfeszítései hamar ismertté tették a harmadik világban. 1970-ben letartóztatták, mert az utcán árusított betiltott maoista írásokat. Jól ismerte Mao Ce-tung műveit. 1955-ben Beauvoirral egyetemben ellátogatott Kínába, de az 1960-as évek elején a kubai gazdasági és társadalmi forradalom azonban jobban lekötötte az érdeklődését. Találkozott Fidel Castróval és Che Guevarával is.

Gustave Flaubert életrajza, a L'Idiot de la famille volt utolsó nagy műve, amit már nem tudott befejezni. 1973-tól kezdve látása egyre romlott, és halála előtt már szinte teljesen vak volt. Párizsban halt meg 1980. április 15-én, tüdőödémában. A párizsi Cimetière de Montparnasse temetőjében fekszik. Temetésén mintegy 20 000 ember vett részt.

1964-ben Sartre a neki ítélt irodalmi Nobel-díjat visszautasította, mondván "burzsoá díj, amelyet burzsoák osztanak", valamint: "Egy író nem engedheti meg hogy intézményt csináljanak belőle, még akkor sem, ha ez a legmegtisztelőbb formában történik." Az egyszerű körülmények között élő filozófus és irodalmár az intellektuális embert úgy tisztelte, mint kora erkölcsi lelkiismeretét. Az értelmiségi osztály feladatául tűzte ki nemcsak a politikai és társadalmi helyzetek megfigyelését, hanem azt is, hogy amennyiben szükség van rá, szabadon szólalhassanak fel lelkiismeretük szava szerint.

1980. április 15. huny el Párizsban.

Ajánló

  futas

Keresés