Orbán Ottó 1936. május 20-án született Budapesten. Költő, műfordító, esszéista, a Magyar PEN Club alelnöke. Kisgyermekként veszíti el édesapját a II. világháború legvégén. Édesanyja - hogy legalább fiának legyen mit ennie - beadta a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész alapította gyermekotthonba, s Orbán a Gaudiopolis lakója volt 1945 és 1950 között.
Érettségi vizsgát 1954-ben tesz, majd többszöri próbálkozást követően 1956-ban veszik fel az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar–könyvtár szakára. Három szemeszter elvégzése után idegösszeroppanást kapott, kórházban is kezelték, s gyógyulása után már nem tért vissza az egyetemre. Ettől kezdve szabadfoglalkozású író. 1981 és 1991 között a Kortárs irodalmi folyóirat rovatvezetője, 1991-től 1998-ig főmunkatársa. 1998-tól az Élet és Irodalom munkatársa. Első tanulmányútján Indiában jár 1968-ban, 1976-ban pedig az International Writing Program (Iowa) keretében az Amerikai Egyesült Államokban. 1987-ben a St. Paul-i Hamline Egyetem, valamint a Minnesotai Egyetem (Minneapolis) meghívott tanára.
Már egészen fiatalon, diákkorában kezd verseket írni, hamarosan „csodagyerekként" tartják számon. Fekete ünnep című első verseskötete huszonnégy éves korában jelenik meg. Hatvanas évekbeli verseire jellemző az erős, közvetlen érzelmi telítettség, mely elsősorban a háborús élményekből táplálkozik, poétikailag pedig a metaforahalmozásban, a strukturális metafora alkalmazásában nyilvánul meg. A hetvenes évek második felétől költészetében egyre nagyobb teret kap a versbeszédben az irónia. Nagyszerű játék és rendkívül szórakoztató olvasmány 1977-es kötete A világ teremtése és egyéb badarságok. A címadó darab Jean Effel szellemének ajánlott filozófiai opera, s olvashatjuk benne az ember receptjét, a mennytanács döntését a sztriptíz feltalálásáról, a paradicsom teljes konszolidálását. Találhatunk még badarkákat a történelem és az irodalom köréből, valamint számos paródiát kortárs költőkről, írókról. Páratlanul termékeny szerző volt, szinte évente jelentek meg verseskötetei, Hatvan év alatt a föld körül címmel háromkötetes versfordításai is napvilágot láttak, s esszéistaként is jelentőset alkotott. Lírája a magyar és a világirodalom legkülönfélébb alkotóinak hatását hasonítja magához, József Attilától Allen Ginsbergig. Verseiben egyaránt megtalálhatók a hagyományos, a modern és a posztmodern beszédmódok szemléleti-poétikai elemei. Műfordítói tevékenysége kivételesen széles körű, fő területei az angol–amerikai és a spanyol nyelvű költészet, de az ókortól a jelenkorig a legváltozatosabb nyelvekből fordított.
Tagja volt a Magyar Írók Szövetségének (1962), a Magyar P. E. N. Clubnak (1964; ugyanitt 1989-től alelnök), a MÚOSZ-nak (1982) és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának (1993).
2002. május 26-án, hatvanhat éves korában hunyt el.
Művészetéért több rangos kitüntetéssel is elismerték: 1973-ban és 1985-ben József Attila-, 1974-ben Graves-díjat kapott, 1986-ban Déry Tibor-jutalomban részesült, 1987-ben a Radnóti Miklós-díjat, 1990-ben a Weöres Sándor-díjat nyerte el. 1992-ben "kimagasló költészeti tevékenysége elismeréseként" Kossuth-díjjal ismerték el.
